Fantin és világa

Egy kis szaloncukros nosztalgia

Valamikor régen… bármilyen furán hangzik… még a múlt században, az én kisgyerekkoromban a szaloncukrot csak hírből ismertük. Igazából még hírből sem nagyon. De tudtuk, hogy van, létező csoda, csak épp nekünk nincs, mert az csak Magyarországon van, mi pedig nem ott vagyunk.

Volt viszont nagymamám testvérének egy pici karácsonyfája, műfenyő volt az, apró, cuki, kézzel festett kis figurákkal feldíszítve, amiket még az ősrobbanás környékén szereztek be istentudja honnan, s amit jobban megcsodáltunk minden évben, mint a saját igazi, plafonig érő, de kommersz díszekkel telezsúfolt  fenyőfánkat.

 És mi került még minden évben arra a kis fára? Szaloncukor! Egy magyarországi rokon küldte, (?)hozta(?), réges-régen, én talán még nem is éltem akkor. Elnézést, helyesbítek: nem szaloncukor volt a fán, már csak  szaloncukros papír. Minden évben ugyanaz. De formára igazítva!  Kukorica-kóró belseje volt belecsomagolva, amit -ha esetleg még soha nem láttatok olyat-hungarocellhez tudnék hasonlítani. Tudtuk mi ezt nagyon jól, mégis csurgott a nyálunk ahányszor csak ránéztünk.

 Ilonka nénémnek egyetlen szavába került volna, én bizony megeszem, bármi is legyen abban a gyönyörűséges, zizegős papírban, de ő -nagy bánatomra- nem volt olyan bolond, hogy “kóróbél”-lel kínáljon Szenteste. Merthogy minden évben megkántáltuk december 24-én este, istentisztelet után, nem is vitt volna rá a lélek nem elmenni hozzájuk, hiszen csak mi voltunk nekik, én és az unokatesóim a szüleinkkel. Saját gyereke nem volt, férjének, bátyámnak volt egy  lánya, de messze éltek, ritkán tudtak látogatóba jönni.

Aztán egyszer csak már nem voltunk gyerekek. Igaz, még felnőttek se. De már minden megváltozott.  És már szaloncukor is került a fára. Eleinte csak zselés.  Később karamellás is. Nagyon finomak voltak. Aztán már volt mindenféle. Alig tudtunk választani. De egyre kevésbé voltak finomak. És már nem volt különlegesség.  Még annyira sem, mint gyerekkoromban a tavalyi szaloncukros-papírba csomagolt kockacukor.  És a fehér selyempapír is eltűnt róla. Már cseppet sem volt csoda.

Felnőttünk.

Már húzogatjuk a szánkat:

“Ez nem jó!”

” Az sem jó.”

“Nem finom.”

“Nem is tudni, hogy milyen ízű.”

Sajnálom, hogy így érzek.  Eltűnt a varázs. Vagy mi változtunk? 

“Inkább nem is veszek.” -ez az a mondat, amit mindenek ellenére én soha nem mondtam. Annyira imádom a zselést, hogy ilyen ízesítésben számomra rossz nem létezik.

A gyerekeim a többi ízesítésűt sem kritizálják meg. Legkésőbb  december 28-ára az összeset lepusztítják a karácsonyfáról. Eleinte leveszik papírral, marad még rajta bőven, van miből dőzsölni. Amikor már nincs olyan sok,  akkor csak kilopják a papírból, a papírt visszaigazítják cukorka-formára, mégsem illik egy karácsonyfának szaloncukor nélkül lennie! Persze a vak is látja, hogy üres a papír. Karácsony elmúltával már rajtam kívül senkit nem érdekel a tökéletes karácsonyfa, szétbontott cukorkáspapírok lógnak a fán mindenhol.

Szaloncukor-mentes karácsonyfával búcsúztatjuk az Óévet.

Jaj, nem! Már harmadik éve, hogy karácsonyra szaloncukrot varrok a fára. És szép a fánk még január 3-án is.

szaloncukor varrása textilből

 

  A következő bejegyzésben ezzel fogok foglalatoskodni.

 

Ha tetszett a bejegyzés, és a többiről sem szeretnél lemaradni, csatlakozz  facebook-oldalamhoz vagy az oldalsávban hírlevélre is feliratkozhatsz.

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!